Vajon a vadászat során a természettől kapunk dolgokat vagy inkább elveszünk?
Számomra ez a nyúl volt az első vad, amit mint szinte ismerőst jártam már látogatni a vadászterületre. Amikor az emberi kicsinyesség miatt eltiltottak a vadászterület használatának jelentős és vadban gazdag részétől, továbbá ezáltal a vadászható nagyvadfajoktól, akkor ott volt ő, akitől mégis olyan vadászélményeket kaphattam, aminél többet semmilyen más vad nem adhatott volna.
Két hónappal később pedig az életét is megkaptam, tanításaival együtt. Álljon hát történetem örök hálám jeléül számára, még ha ez sovány vigasza is. Kívánom, hogy ezáltal minden elejtett nyúl, ne csak “egy nyúl” legyen, hanem mindenki lássa mögötte a mestert, aki tanít és ha kell mindenét odaadja annak, aki érdemesnek bizonyul.
De miért is írom mindezt?
Mint már kiderült, ez nem egy “kimentem, meglőttem” történet lesz. Így hát nem is próbálom meg rövidre fogni, lehessen érezni a történet mélységét.
Előzmények
Az első elejtett kecském után, közölték, hogy ezentúl maximum egy kecskét lőhetek de azt is csak akkor ha beteg. (A tagságom kezdetén arról volt szó, hogy annyit lőhetek amennyit csak tudok 
)
Illetve ha ez nem lett volna elég csapás, ezt követően nem használhattam a már bejáratott szórókat (és környéküket sem). Idő közben csináltam saját szórót, de azt sem tehettem oda, ahová igazán szerettem volna. A lényeg, hogy hónapok teltek el tisztán építkezéssel a területen (Mert régebben 4 óra volt az út oda kocsival, ezért nem jártam gyakran) majd miután kész lett a lesem és szóróm, egyáltalán nem jelent meg rajta vad. Épp most, januárban kezdték el látogatni vaddisznók, de azért a január és az augusztus (amikor is elkészült) között van pár üres hónap.
Ebből kifolyólag elkezdtem bejárni azokat a területeket, ahol mások nem vadásznak. Így találtam egy helyet, ahol régen szóró állt. A szóró korábbi tulajdonosa pedig azt mondta, hogy bár nagyvad nem járja, azért a kamerán üregi nyulat lehetett látni.
Gondoltam üregi nyulat még úgysem lőttem, adok ennek a helynek egy esélyt Az elkövetkező hónapokban gyakorlatilag hetente szórtam ki erre a helyre valamennyi kukoricát. A legtöbbször mire legközelebb mentem el is tűnt
Az első találkozás
Ekkor igazából második alkalommal vadásztam azon a régen használt szórón. Az első alkalommal volt ott egy fára szerelhető létrás les. Erről a lesről balkáni gerlére tudtam lövést tenni.
A lövés bár sok tollat vágott a madarat mégsem találta el. Vért nem találtam, sem a rálövésnél sem a vesszőn. Az első próbálkozás után még szálltak le gerlék, de mindig olyan nagy csapatban, hogy a legapróbb mozdulataimat is mindig kiszúrták. Ez igazából jó jele volt annak, hogy a 6 méter magasan lévő fára szerelhető les nem elegendő ahhoz, hogy ne lásson meg a szórón lévő vad.
Amikor, a történetem főszereplőjével találkoztam a fára szerelhető les már nem volt a szórón. Ekkor beülővel felmásztam arra a fenyőfára, amire korábban a les volt felszerelve. Teltek az órák és én egy idő után elkezdtem nyomkodni a telefonomat.
A gerlék az érkezésük előtt mindig egy közeli fára szálltak le, és jól lehetett őket hallani. Így biztosítottak időt, hogy a szóróra szállásuk előtt elindíthassam a kamerát és felkészüljek a lövésre. Ebből kifolyólag, illetve mivel azt gondoltam, hogy ha a földön jön valami azt meg úgyis meghallom nyugodtan telefonoztam. (Éljen a természet csendje, ugye? 😀 )
Nos… Ebben erősen tévedtem. Egyszer csak teljes némasággal megérkezett a szóróra akkor még csak “egy” üregi nyúl. A nyúl apró tappancsa, ahogy finoman a poros földet érinti semmilyen zajt nem csap. Én elkezdtem a lehetetlent….
Jön a nyúl… Néz…
Mozog… Közben próbálom a zsebembe csúsztatni a telefont…
Néz… Nem mozdulok…
Mozog… Próbálom eltenni a telefont…
Néz… Megmerevedek…
Mozog… A telefont eltettem, ráfogok az íjra…
Néz… Várok…
Mozog… Leveszem az íjat a tartóról…
Elszalad a szóróról, de tőlem 20 méterre megáll és néz.
Már nem bírom tartani az íjat, remeg a kezem a megmerevedett pozícióban.
Néz…
(Közben arra gondolok, mivan ha nem is engem néz?)
Kihúzom az íjat
A perifériámból látom, hogy még mindig csak néz…
Várok…
Próbálok ráfordulni a nyúlra és célozni…
A ráfordulás végét már nem várja be, elszalad…
Talán ha csak egy kevéssel kevesebb mozdulatot kellett volna tennem, tudtam volna lövést tenni. De így jár, aki telefonozik, meg aki azt hiszi, hogy majd meghallja ha jön valami.
Tanulságok
– A balkáni gerle mielőtt a szóróra leszáll távolabb száll le egy ágra, jól hallhatóan. Felméri a terepet. Addig igazából van idő rákészülni a lövésre.
– Az üregi nyúl teljesen hangtalanul mozog a földön.
– A nyúl ugyanúgy felnéz a fa tetejére, ha gyanús neki valami.
A második találkozás
Erre az alkalomra már Virág is elkísért, azzal a feltett szándékkal, hogy kamerázni fog. Még a délelőtt folyamán kimentünk a szóróhoz és építettünk egy “lesbunkert”. Úgy gondoltam, annak a jobb takarásában majd nem lesz probléma az íj kihúzásával.
Délután elfoglaltuk a helyünket, és vártuk a nyulat. A várakozás közben a szórón egy vörösbegy szórakoztatott minket
Majd jött a nyúl is, én pedig láttam közeledni a les “falán” keresztül.
Arra gondoltam, hogy amíg nincs a les “nyílásánál”, kihúzom az íjam, és mire a szóróra ér, már kihúzott íjjal fogom várni.
Nos a les oldala hiába volt szerintem elég sűrű, ahogy megemeltem az íjam a nyúl sarkon fordult és eliramodott.
Gyorsan ránéztem az órámra: 16:40
Virág egy könyvet olvasott. Az egészből semmit sem észlelt. Azt sem tudta, hogy volt a közelben bármi, szóval neki a történteket csak elmesélni tudtam.
Arra gondoltam, hogy legközelebb nem mozdulok, és megvárom a szórón, amíg nekem valahogy háttal fordul a nyúl, és akkor húzom majd ki az íjat.
Tanulságok
– Nos látjátok a lest a videón, na annak nem elég sűrűre lett rakva a fala
A harmadik találkozás
Itt is jött velem Virág. Követtük az előző rutint. Délelőtt kicsit sűrűsítettük a lest, és szórtunk ki kukoricát, ami azóta eltűnt. Délután pedig beültünk az épített lesünkbe. Ismét szórakoztatott minket a vörösbegy.
Majd szép lassan ismét jött a nyúl.
Nem mozdultam. A nyúl kijött a szóróra. A nyíláson keresztül már jól látható volt.
Egy jó darabig nézett rám/ránk a nyíláson befelé.
Alig vártam, hogy megnyugodjon.
Egy jó percig nézett minket, én pedig nem mozdultam.
Hosszabb idő után megunta a nézelődést és inkább elfutott.
Megnéztem az órát: 16:52
Virág ebből a találkozásból sem észlelt semmit. Pedig azt hittem, hogy ha mást nem is a szívverésemet biztosan meghallja. Szerintem a nyúl azért mehetett el mert bennem már annyira minden dobogott, hogy azt éreztem a föld is bele fog remegni.
Ezt követően Virág többször nem jött velem.
Én bár lövéshez nem jutottam boldog voltam, mert éreztem, hogy egyre közelebb járok és ha a nyúl tartja ezt a 16:40-50 es szokását, legközelebb egy fokkal jobb tervvel jók lesznek az esélyeim.
Tanulságok
– A földi lesnek annyira sűrűnek kell lennie, hogy belül sötét legyen és a vad ne lásson be. Ezt valósítják meg ugye a lessátrak, de egy földre épített les esetén is erre érdemes törekedni.
– 16:20-30 tól már lövésre készen kell várjak legközelebb
A negyedik találkozás
Itt már éreztem magamban, hogy ez egy jó nap lesz!
Kitaláltam, hogy a fenyőfát, hogyan fogom még pár gallytól megfosztani, és, hogyan fogok a beülővel részben a törzs mögé bújni.
Tudtam mikor kell minden idegszálammal koncentrálni, és már beakasztva íjjal a kézben várakozni.
Ugyanúgy mivel sejtettem az érkezés időpontját meg tudtam tenni, hogy előre elindítom a kamerát és majd, amikor jön a nyúl és rálövök fel is lesz véve. A kamerát el is helyeztem fix pozícióban.
Gyönyörű idő, felmászom, fűrészelek, a levágott gallyakból mögém még sűrűbb hátteret varázsolok, elhelyezkedem kényelmesen.
Ekkor éreztem igazán a talán már oly sokat emlegetett mondatot:
“Amikor a vadászíjász a szabadba indul, a csodák földjére lép. Harmat csillog a leveleken, rigó énekel a bokrok között és lágy szellő fúj. A természet üdvözli őt, mint vadászt az idők kezdete óta.” – Dr. Saxton Pope
Minden azzal kezdődött, hogy matatást hallottam egy közeli lombkoronában. Egy mókus ugrált ágról-ágra. Én mozdulatlanul figyeltem. Majd egyszer csak átugrott arra a fára, amire én másztam fel és elindult azon az ágon, amin a karom pihentettem. Már mindössze 40-50 centiméterre lehetett tőlem, amikor a szemembe nézett és gyanút fogott. Majd másik fára ugrott inkább.
Sajnos ekkor a kamera már “pozícióban volt” de, amikor még a közeli fákon volt a mókus egy kicsit csak sikerült levideózni 
Ez az élmény már magában megajándékozott azzal a gondolattal, hogy ma érdemes volt ide kiülni, és sejtettem, hogy ez még csak a kezdet!
Nem is kellett sokat várjak, amikor hallottam, hogy gerlék szállnak egy közeli fára.
Hohó… Ezt ismerem!
Kézbe vettem az íjat, elindítottam a felvételt és vártam a gerléket.
Meg is érkeztek, és az elhelyezkedésemet igazolták. Teljesen gondtalanul elkezdtek csipegetni a szórón.
Kihúztam az íjam, céloztam, lőttem…
És nem talált…
Huhh… Najó, nem túl nagy ez a madár. 18 méterre volt. Lehet éppen alá lőttem, vagy mellé? Nem ideális, de benne van a pakliban. Meg amúgy is a nyúl miatt jöttem, a vessző elpattant, na majd legközelebb.
Eltelt 25 perc és ismét gerlék jöttek!
Minden megismétlődött. Leszálltak a közelben… Felkészültem a lövésre… Elindítottam a videót… Leszálltak… Nem láttak… Kihúztam az íjat és lőttem…
Itt már lövés után mintha felpattant volna a vessző. Tollat nem láttam repülni, de hátha talált. A földön nem maradt galamb.
20 perc múlva jön a nyúl. Most mi legyen? Ha talált, akkor inkább megkeresem a gerlét, ha meg nem inkább felveszem a vesszőt a szóróról. Ez a nyúl az árnyékától is megijed. Nehogy most meg a vessző miatt forduljon sarkon.
Lemegyek, felveszem a vesszőt, nagyon kevés toll, semmi vér. Megint nem találtam el… Mi van most velem? Vagy kicsit hord csak alá az íjam? Itt 2-3 centi is számíthat ekkora vad esetén.
Gyorsan visszamászok a fára és jön a finálé.
A nyúl már bármelyik pillanatban itt lehet! A videót elindítom, az íjat kézbe veszem, minden idegszálam feszül. Félek, hogy a járkálásom miatt ma nem jön egyáltalán
És jön! Először megkönnyebbülök, hogy megérkezett, de ez az érzés nagyon kevés ideig tart. Hamar átveszi az az erős szívdobogás, amit csak akkor érez az ember, amikor az óhajtott vadat látja. A szíve dobog a fülében, szemében, próbál megnyugodni, hogy tudjon lőni.
Jön a nyúl és látom, hogy semmit nem vesz észre belőlem! Végre jó az álcám! Megy a kukorica felé! Épp háttal lesz!
Háttal áll!
Picit megemelkedik az íjam, szinte csak egy leheletnyit, mert próbáltam rákészülni a kihúzásra. De a nyúl el sem kezd enni. Minden bizonnyal szagot kapott. Az okozhatta, hogy lementem korábban. Ennyire a tarkója mögül egy szinte semmilyen mozdulatot biztosan nem vett észre.
Na ekkor rogytam össze belül teljesen. Megint elbénáztam. Nem kellett volna lemenjek a szóróra. Ezt tetézte a gondolat, hogy kétszer lőhettem gerlére és egyszer sem találtam el. Ekkor úgy éreztem, hogy 3 év alatt ennyire jutottam… Hibát hibára halmozok, ha lőhetek sem találok el semmit…
Ilyenkor az ember legszívesebben földhöz vágna valamit. Az a baj, hogy én is ezt akartam tenni, de nem az íjammal… Annak semmi baja… Én legszívesebben magamat csaptam volna úgy földhöz, hogy puffanjon de istenesen… 3 év és olyan balfasz vagyok… De úgy, hogy közben mindent és mindent megteszek. 110%-ot teszek a felkészülésbe, olvasok, próbálkozom, lövök… És ennyire vagyok képes…
Tökéletes tükröt ad a vadászat, nem sajnál meg senkit. Itt nincs kivételezés, amire képes vagy annyit érsz el. Nincs benne olyan, hogy “Nem kell megerőltetned magad, csak légy boldog.” Aki nem elég ügyes az issza a levét mindaddig, amíg nem tanul eleget.
Lemásztam, beültem a kocsiba. Tudtam, hogy jön a karácsony és három hétre haza fogok utazni.
Heti rendszerességgel sem lesz kukorica kiszórva, és lehet, hogy a nyúl, ami most már tényleg “a nyúl”, nem fog ugyanígy megjelenni többé. Valószínűleg ez volt az utolsó esélyem.
Miután hazajöttem az első dolgom az volt, hogy megnéztem jobban a gerlékre tett lövéseimet.
Itt azt kellett észrevegyem, hogy a gerlék 18 méterről konkrétan felrepültek, mire a vessző odaért. Mindkét lövésem, oda ment ahová céloztam és ahol a gerlék is voltak, de mire odaért a vessző egy teljes testnyit emelkedtek a madarak.
Korábban mondták már nekem, hogy ha madárra lövök célozzak fölé. Viszont anno a szajkómnak nem céloztam fölé, (és meglőttem) emiatt azt gondoltam, hogy most már biztos gyorsabbak az íjak és ezért ez már szükségtelen.
Nos… Nem 😀 Igenis fölé kell célozni!
Ez a felfedezés legalább annyiban megnyugtatott, hogy igen, oda lövök, ahová célzok, szóval legalább az az egy dolog rendben van
Tanulságok
– Inkább a vessző maradjon kint, minthogy összejárkáld a szórót
– A gerléknek (és valószínűleg más madárnak is) tényleg fölé kell célozni
– A beülő, ha a fa törzse mögé részben el tudsz bújni, tényleg szuperül használható a vadászathoz
Az ötödik találkozás
Mielőtt ismét azon a helyen vadásztam szórtam az üres szóróra kukoricát és kitettem egy vadkamerát is. (Aznap délután máshová ültem ki, mert távcsővel újra láttam kecskéket, és kiderült, hogy amúgy tényleg lőhetek amennyit sikerül, csak azért “korlátoztak”, hogy ne zavarjam a kecskéket, hogy majd később bevonzzák a területre a kecske bakokat. Ebben van logika, csak ugye mondhatták volna ezt is… )
Korábban teljesen elfogyott a kukorica, és azt gyanítottam, hogy lehet, hogy este valami nyúlnál nagyobb vad is látogathatja a helyet.
Mikor ismét kimentem (Ekkor csak ellenőrizni a kamerát és szórni a szóróra) már nem volt kukorica a szórón. A kamera elég sok vadat felvett és rajta volt az oka annak is, hogy hova lett a kukorica.
A zsákos úriember összeseperte… Ez eléggé zavart, de igazából a területen már nem tud meglepni semmi…
Örömmel láttam viszont, hogy járja nyúl a helyet sőt egy két egyéb érdekes vad is
Ezen felbuzdulva egy délután már ismét a fa lombkoronájában várakoztam. A beülőmmel ismét a törzsnek a takarásában és vártam a csodát.
Közben összeállt a kép.
A szóró régi helyéről nem látszik, de a fa tetejéről észrevettem hová kezdte el áthelyezni a szórót a sepregető úr.
Ez a szóró most már nem üres és elhagyott többé. Valakinek ki lett osztva. Úgy gondoltam, hogy ha már felmásztam egy utolsó vadászatot eltöltök itt, és közben elbúcsúzok a helytől.
Valahogy nem éreztem, hogy rendben lennének a dolgok. Korábban hamar több énekesmadár jelent meg, repdesett össze-vissza a bokrokon. A kamerán többször láttam mókust is, most abból sem érkezett egy sem.
Lógtam a fán, és úgy éreztem, hogy ma már nem fog jönni semmi.
Néztem a hegyeket a távolban. Megsimítottam a fenyőfa törzsét. A levágott ágak helyén már intenzíven folyt a gyanta. Vizsgáltam a tisztás körül lassan ingadozó többi fenyőfát és azon tűnődtem, hogy ettől a leshelytől most, de pár hét múlva a teljes vadászterülettől kell búcsút vegyek.
Bár emberileg elég sokszor meg tudtak lepni a vadásztársaim, a hely maga gyönyörű. Csodálattal néztem, amikor először láttam, és ugyanezzel a csodálattal nézek rá most is, amikor már annyi helyét bejártam. A kalandok között “sikeres vadászat” nem sok szerepel, de mégis felejthetetlen élményekkel lettem gazdagabb.
Így merengtem miközben a lemenő nap fénye aranyszínűre festette a hegyoldalakat…
Már egy jó ideje a feszült, íj a kézben, kamera forog állapotban voltam.
Konkrétan két órája markoltam az íjat. Félóránként leállítottam a felvételt és töröltem a videót.
Közben már a “szokásos megjelenést” bőven lekéste a nyúl.
Bekapcsoltam az irányzékvilágítást, erősen szürkült.
Kinéztem egy távoli bokrot, és úgy döntöttem, hogy ha már nem látom szabad szemmel akkor lesz vége a vadászatnak.
Vártam tovább de igazából teljesen reményt vesztve.
Hálás voltam a lehetőségekért, de úgy éreztem, hogy hát… Ez sem sikerült…
Majd egyszer csak, közeledett a nyúl!
A sziluettjét a világos homokon jól ki lehetett venni.
Nem a szokásos úton jött, ezért a kamera nem nézett a nyúlra.
Távolról jött és vártam, hogy egyre közelebb érjen.
20 méterre tőlem állt meg és kezdte el csipegetni a kukoricát.
Kihúztam az íjam, nem riadt meg, céloztam, a sziluettjét még szabad szemmel jól ki tudtam venni és útjára indítottam a vesszőt!
A becsapódást követően a nyúl felbukott. Nem telt el csupán néhány másodperc és végleg elcsendesedett.
Nagy levegő ki…
Már nem siettem sehová. Nem érdekelt az idő, nem érdekelt a fény. Csak ültem és vártam a kötelező perceket.
Áldottnak éreztem magam, hogy ettől a helytől, ahol annyi mindent megpróbáltam már mégis így búcsúzhatok.
Könnyek szöktek a szemembe és a sötétben elkezdtem előkészíteni a felszerelésemet az ereszkedéshez.
Leeresztettem a táskám és az íjam. Lassan én is ereszkedtem, közben leszedtem a platformot és a létrafokokat.
Mindent csendben és lassan elhelyeztem a földön, és előkészítettem az állványt az utolsó felvételhez.
Rozmaringot szedtem, amely sebtöret gyanánt és utolsó falatként is szolgált. Letérdeltem és megsimogattam a nyulat.
Ekkor éreztem azt, hogy eddig folyamatosan csak kaptam és most ebben a pillanatban elvettem. Kilőttem azt az egy nyulat aki állandó társaságot adott nekem vadászataim során. Akinek annyi kalandot, és annyi hatalmas szívdobbanást köszönhettem. Benne tervekkel, élményekkel, csalódottsággal és új reménnyel.
Vége hát, nincs új terv.
Nincs több felfokozott perc a vékony fenyők közötti tisztáson, csupán az a néhány felvétel marad, és az emlékek melyeket oly kegyetlenül háláltam meg.
Mégis, ha nem tudtam volna az utolsó percekben megtenni azt a lövést, most ez a kalandsorozat lassan besimulna a sok, sikertelen vadászat tanulságos és lelombozó sorozatába.
Így viszont minden egy történetté áll össze.
Egy történetté aminek minden pillanata jelentőségteljes volt, és aminek még ha a vége elvileg “siker” is mégis szomorú.
Köszönöm, hogy a Spanyol dombok és hegyikecskék között egy magányos keddi napon bebocsájtást engedtél nekem az üregi nyúl vadászok körébe!
És köszönöm azt is, hogy általad olyan húst helyezhetek az asztalra, ami nem járult hozzá állatok millióinak szenvedéséhez és megkérdőjelezhetetlenül egészséges.
