Sajnos nem arról volt szó, hogy rosszalkodott kicsi kutyám, ezért nem viszem magammal többet. Hanem arról, hogy nem tud velem tartani többé. Azt pedig, hogy miért alakult így, én magam sem tudom.
Az indulásra egyáltalán nem lehetett panasz. Jól sikerült összeszervezni a dolgokat. Füge kutyusommal és Imre barátommal (aki kormányosként csatlakozott ma hozzánk) felvettük Gábortól a kenut. Amire nem is számítottunk, hogy még pár csali kacsát is kaptunk a kalandhoz. Ezekkel és a kacsahívó sípommal gondoltam, hogy igazán nem fogunk majd unatkozni a Dunán.
Füge volt már csónakban korábban. Apportírozni is szépen apportírozott a szárazföldön. Tudtam, hogy még azért hiányzik neki jópár lépés, hogy kenuba hozza a récét a vízből, de úgy voltam vele, hogy rosszabb nem lesz a helyzet ha lát ilyet is.
Vízre bocsájtottuk a kenut és bepakoltuk felszerelésünket. Füge köztem és Imre között volt a középső evezős, és végtelen kitartással figyelte, ahogy az evezők mellett fodrozódik a víz.
Bár november volt, mégis, amikor sütött ránk a nap pólóban eveztünk. Árnyékban azért jól esett a pulóver.
Egy kicsit kapkodtam is, mivel a kacsák a közeledésünkre láthatóan kezdtek nyugtalanná válni, és a csapatból 1-2 már el is repült mire pendült az íjon az ideg.
A második lehetőséget viszont gyönyörűen sikerült megragadni. A réce nem volt túl messze. Sikerült orral ráfordulni és a karom stabilizálást követően útjára indult a nyílós heggyel szerelt vesszőm.
A megcélzott réce már nem tudott felrepülni és pár másodperc után teljesen elcsendesedett.
Itt egy viszonylag forgalmasabb szakaszon voltunk épp és nem akartam kockáztatni, hogy több tanuja legyen a történetnek mint kéne. Ezért gyosan begyűjtöttük a kacsát. Bár szabályosan vadásztunk mégis kínos figyelmet kellett fordítanunk arra, hogy lehetőleg csak a miénk lehessen az íjas-kutyás-kacsás pillanat.
Így annyit mondtam Imrének, hogy ha be akarna ugrani a kutya ne tartsa vissza, de kutyusunk ekkor már 1-2 pancsoláson túl volt és vacogott is kissé. Így nem igazán akart indulni a kacsáért. Nem is bántam, hát nem tanítottam meg neki. Meg majd, gondoltam, legközelebb kicsit több időt szánunk rá.
A nap hátralévő részében azt a megfigyelést kellett tegyük, hogy általában valamiért a kacsák és az emberek ugyanazokat a folyószakaszokat kedvelik. Így a legtöbb esetben, ahol réce akadt ott társaság is, így csendben tovább eveztünk.
Egy eldugottabb helyen kiraktuk a csali madarainkat is és én is megcsillogtattam a kacsa hívó képességeimet. Füge szerintem úgy volt vele, hogy inkább vízbe veti magát, mint hogy ezt hallgassa, mert itt még kétszer ugrott ki a kenuból / esett bele a vízbe.
Ahogy közeledtünk nyugtalankodtak, de még indulásuk előtt ért oda a vesszőm és a hatására két réce esett a vízbe repülés helyett.
Kissé elszomorított, hogy nem vettem figyelembe, hogy mi volt a megcélzott gácsér mögött. A tojót így hoztam terítékre. Paraszt dublénak hívják az ilyet, egyetlen mentségem, hogy azelőtt szerettem volna lőni, mielőtt megindulnak. De igen, ha szívemre teszem a kezem, nem ideális helyzetben nem kellett volna lőjjek, sőt Imre még figyelmeztetett is.
Tudom, szerény kifogás, de két év alatt ez volt a második alkalom, hogy meg tudott valósulni ez a kenus kaland és tudtam, hogy jó eséllyel a következőre is sokat kell majd várni. Ezért kicsit rámenősebb voltam a kelleténél.
Kicsi kutyámnak is szerettem volna lehetőséget biztosítani.
Itt már volt egy kis időm arra, hogy biztassam az elhozásra. Valamiért viszont nem sok lekesedést láttam csillani a szemében. Kicsit inkább mintha már elege lett volna a történetből.
Nem is magyaráztam neki sokáig. Tudtam, hogy még 4-5 lépcsőfok hiányzik a tanításából a vizes elhozáshoz. Csak gondoltam próba szerencse.
