Virággal a feleségemmel megbeszéltük, hogy üzekedésben eljön majd velem őzet hívni és kamerázni.
Ez a Július végi alkalom volt az első, ahol egy buttoló gyorstalpalót követően hívásban vadásztunk együtt őzbakra.
A terv szerint Virág jobban elbújva hív és kamerázik, én pedig úgy igyekszem helyezkedni, hogy a felé tartó és őt figyelő bakra jó lövési lehetőségem nyíljon.
A hívás során bakot sajnos nem sikerült a közelbe csalni, de egyszer egy tűzpásztán sétálva egy felénk sétáló borzra lettem figyelmes.
Gyorsan behúzódtunk a sűrűbe és azt reméltem, hogy majd az úton felénk fog sétálni.
Idő közben viszont ő is észrevehetett minket, mert pár perccel később, amikor ismét kikukucskáltam az útra már nem láttam a lassan imbolyogva közeledő sziluettet.
Elindultunk a homokos úton, remélve, hogy a fák között még összefutunk. Remélve, hogy esetleg lőtávolon belül.
Nem is kellett sokat cserkeljünk, amikor jobbra bepillantva a fák közé észrevettem az éppen ülő borzot.
Térdelve kihúztam az íjam és céloztam.
Célzás közben viszont kissé elbizonytalanodtam. Mintha kicsit más színű lenne a föld körülötte. Ha esetleg ott van a kotorék a fejére kéne lőjjek, mert ha bemegy elég necces, hogy terítékre kerül-e valaha.
De mi van, ha nincs is ott a kotorék? Aztán a fejre tett lövésnél pár centit ha hibázok, sebzés vagy hibázás is lehet belőle…
Menjek inkább a biztosra? Ezzel a nyílós heggyel ha rendesen eltalálom 10-12 méternél nem kéne messzebbre jutnia.
Hátha nincs ott a kotorék…
Elengedtem a vesszőt szívtájékra célozva.
Majd éppen az történt, amitől féltem. Ahogy a videón is látszik, az első mozdulata az volt, hogy beugrott a kotorékba.
Na ekkor lettem igazán mérges magamra. Hát leírták már vagy 10 posztban a tapasztaltabbak, hogy a borzot fejen kell lőni. Én meg csak elba*tam. Hát, rajtam már segíteni se lehet… Miért nem tudtam a más kárán tanulni?
Bár a hívást még folytattuk, fejben már eléggé máshol jártam. A történeteknél, amiben a sebzett vad elment a kotorékig de onnan már sehogy sem került elő.
Egyedüli szerencsémnek azt éreztem, hogy az agarászat következtében lett egy új ismerősöm. Aki már korábban komoly tapasztalatot szerzett a kotorékozásban, nem is lakik túl messze és nem rég említette, hogy van egy új nagyon ígéretes jagd terrierje.
A vadászat végén péntek este 8-kor hívtam telefonon. Szombaton sajnos nem ért rá, de azt mondta, hogy most este még adhatunk egy esélyt a történetnek.
Örültem a lehetőségnek, bár őszintén kicsit reméltem, hogy karrierem során a kotorékozás majd kimarad. Azzal tisztában voltam, hogy ásni kell és úgy éreztem, hogy annyi ágát kipróbálom a vadászatnak így is, hogy nem lesz olyan nagy katasztrófa, ha erről a területről csak elbeszéléseken és írott anyagokon keresztül szerzek információt.
A sors viszont mást hozott. Este 10 kor, lapátokkal, ásóval, fejszével és fűrésszel elindultunk a mélyre menekült borz felkutatására. Tamással, Suzy kutyával, Csengével-Tamás lányával és Virággal alkottuk az esti csapatot.
Úgy voltam vele, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy sikerrel járjunk de tudtam, hogy nem kifejezetten jók az esélyeink.
Majd jöttek a további nehezítő tényezők.
Azt reméltem, hogy a kutyát GPS-es jeladó segítségével tudjuk majd nyomon követni a föld alatt. Ha pedig esetleg valahol megállna és ugatna, tudnánk, hogy hol kezdjünk ásni.
Ehelyett viszont csupán egy 4 méteres kötélre kellett hagyatkozzunk. Imádkoztam, hogy elég legyen.
Kiderült, hogy legnagyobb reménysugaram Suzy kutya, még korábban nem igazán látott kotorékot. Bár érdeklődést mutatott, de így elsőre nem igazán akart lemenni.
Ekkor az egyébként is közepes bizalmam a sikerben, tovább csökkent.
Viszont, hogy addig se töltsük feleslegesen az éjszakát, megsaccoltuk, hogy merre folytatódhat a kotorék, és elkezdtem kereszt vonalban ásni egy gödröt, hogy hátha sikerül egy szonda lyukat csinálni, amiből hátha látunk majd valamit.
Elkezdtem az ásást. A rengeteg gyökér miatt viszont elképesztően keservesen sikerült haladni. Körülbelül 1-1.5 órája áshattam eredmény nélkül, amikor a kisjószág összeszedte a bátorságát és elindult a kotorékban. Segített neki, hogy közben Virágék kimélyítették a bejáratot és levágták a bejárást nehezítő gyökereket.
Én ekkor egy 1-1.5 méter hosszú és körülbelül 130 cm mély gödörben voltam, aminek minden apró bővítéséért vért izzadtam, de a járatra találni mégsem sikerült.
Közben Tamás bíztatott, hogy látott már olyat, hogy 3 méter mélyen volt a katlan. Hát mit ne mondjak, kezdtem még inkább kétségbe esni.
Idő közben Suzy bevitte magával mind a 4 méter kötelet, kihívni pedig nem lehetett. Így hajnal 1 körül apró változásokon ment keresztül a terv.
Ha már “csak” a kutyát sikerülne kiásni, az is szuper lenne.
Alaposabb irány felmérést követően megállapítottuk, hogy egy jó fél méterrel arrébb kéne ássak, ott lehet a járat, amit keresünk.
Ekkor már Virággal felváltva ástunk és vágtuk ki a gyökereket a földből.
Lassan haladtunk, ritkán tudtunk 1-1 fél lapátnyi földet kifabrikálni a gyökerek közül.
Hajnal 2-kor viszont, amikor már jó has középig ért a föld a gödörben, megtörtént az első “siker”. Végre sikerült rátalálni a járatra.
Meglett a kötél is. Tamás pedig elkezdte kifelé húzni óvatosan, hogy megnézhessük, a kutya mennyivel van még beljebb.
A kötélből kb. egy 2.5 métert ki is tudott húzni, és csak utána kezdte el a kutyát is érezni rajta.
Így kötéllel vissza tudtuk húzni Suzy-t és kiemeltük a kotorékból.
Nos, a kutya legalább meglett. Az viszont, hogy folytassuk-e a dolgot tovább, vagy örüljünk, hogy nem csináltunk nagyobb bajt kérdésessé kezdett válni.
A kutya viszont már nem volt messze a szondalyuktól, így elvileg, ha megtalálta a borzot (bár nem ugatott), akkor már nem kéne messze legyen tőlünk.
Végül abban maradtunk, hogy ha látjuk a borzot, akkor kiássuk, ha nem, akkor így fél 3 felé feladjuk a történetet.
Az volt a nehézség, hogy éppen ott, ahol egy szondát sikerült kialakítani, kétfelé ágazott az alagút. így ahhoz, hogy rendesen belelássunk a lyukat tovább kellett bővítenünk.
Kibővítést követően sem láttunk benne borzot, de úgy voltam vele, hogy még egy bottal megpiszkálom a helyet mielőtt hazamennénk. Hátha érzek benne valamit.
A két irányból az egyikben semmit sem éreztem, a másik oldalon viszont mintha valami puha felett dugtam volna át a botot. Nem tudtam mi az, mondtam a többieknek, hogy akár föld is lehet.
Viszont miután jobban megnéztem a botot, pár szőrszálat találtam rajta. Szép hosszú ezüst szürkéket.
Megállapítottuk, hogy ez akár korábbról is ott maradhatott a járatban, ezért ismét vehemensebben megpiszkáltam a puhának érződő részt.
Na ekkor változott nagyot a történet. Már másfél lábbal a feladás kapujában voltunk, amikor bizonyossá vált, hogy a borz érződik a kotorékban.
Összeadtuk a kezem és a bot hosszát, majd meghatároztuk az utolsó pontot, ahol ásni terveztünk.
A sors fintora, hogy ez a pont éppen ott volt, ahová korábban a megérkezésünket követően felakasztottam az íjam egy fára.
Levettem az íjam, és éppen alatta ismét ásásba kezdtünk Virággal.
Egy jó fél óra múlva már emeltem is ki életem első borzát. Amit bár Suzy korábban megtalált de kihúzni nem bírta. Kicsi volt a kutya 😀 vagy nagy a borz. Ekkor volt hajnal fél 4.
Nagyon hálás vagyok Tamásnak és Suzynak, hogy eljöttek, továbbá a keresésért és a tapasztalatokért. Nélkülük biztos nem szedtük volna elő ezt a borzot.
Külön köszönöm Virágnak az egész estés segítséget az ásásban és kotorék felkutatásban.
Ahogy a történetből is kiderül, sajnos a pozitív végkimenetelhez több esetben is a szerencse járult hozzá. Sokszor apróságokon múlt, hogy egyáltalán folytatjuk-e majd az ásást.
Így mindenkinek csak azt tudom mondani, hogy ha a közelben lehet a kotorék tényleg lőjjenek fejre, mert különben csak segítséggel és egy jó adag szerencsével tudják majd csak a meglőtt borzukat terítékre helyezni.
Egy teljes csapat nélkül én is tehetetlen lettem volna.
Azt sajnálom csak, hogy ezt már nekem is elmondták korábban..
Az egyetlen pozitív hozadéka, a borzon kívül, a történetnek, hogy ismét egy olyan közös kalanddal gazdagodhattunk, ami méginkább összekovácsolt minket.
Illetve így nem csak én de Virág is bepillanthatott a kotorékozás által feltárt föld alatti világba.