Szeptember első felében 4 napot tölthettem gímbikára vadászva a Balaton-felvidéken. Elképesztő izgalmakban volt részem a kísérő vadászommal cserkelés közben.
Kétszer sikerült lövési alkalomhoz jutnom, de sajnos egyiket sem úgy sikerült megragadni, ahogyan azt szerettem volna.
A bőgő bikák között várni a napfelkeltét és kergetni a naplementét egy egészen varázslatos élmény volt. Nehezen hasonlítható más vadászatokhoz.
Ezután a néhány nap után értettem meg igazán, hogy miért hallani annyiszor, hogy a bőgő bikák hangja hogyan készteti remegésre a vadászok szívét.
Meghallani, figyelni, elindulni feléje, odaérni, észrevenni, majd az utolsó métereken megpróbálni ügyesnek lenni. Megtenni az utolsó pár métert, esetleg tehén vagy bika hangjával közel csalni egy bikát olyan varázslatos pillanatok, ami miatt teljesen meg tudom érteni azt, hogy valaki ezt tartja a “vadászat csúcsának”.
Az, hogy egy reggel vagy délután egymás után többször is megadatnak ezek a csodálatos pillanatok, amikor a bika egyedül vagy csapatban az embertől 40-30-20 méterre bőg és járkál, meg-meg sikerül pillantani a sűrű növényzet között, csak hab a tortán!
Személy szerint nem merném kijelenteni semmiről, hogy az valaminek a “csúcsa”. Minden vad vadászata más okból különleges. Éppen az eltérő volta miatt nem gondolom, hogy sorrendet lehetne vagy kéne felállítani.
Egy dologban viszont biztos vagyok.
Ezentúl, amikor bőgő bika hangját fogja felém sodorni a szél az én szívem is nagyobbat fog dobbanni. Együtt remeg majd azokkal a hosszú hangszálakkal. Elindítva a fejemben azt a bizsergést, amiből az izgalom bontakozik ki. Ebben a felhevült állapotban pedig a tettvágy.
Íjjal a kézben remélem egyszer majd ez a tettvágy lehetővé teszi, hogy első bikám mellé térdelhessek. Üres kezekkel pedig csak magamba fordulok és felidézem a legizgalmasabb helyzeteket. Majd egy mély sóhajtással megpróbálom elengedni mindazt, ami a rövid éjszakák után hosszú reggeleken és délutánokon is mozgásra késztetett.
Bár már maga a bőgés és a bőgésben való vadászat is egy elképesztő ajándék volt a természettől mégis szinte egyenértékűnek tekintem azt, amit a kísérő vadászomtól kaptam.
Végtelenül hálás vagyok, hogy mindig igazán jó helyekre vitt vadászni.
Külön köszönöm azt a rengeteg tapasztalatot és tudást, amit pedig a vadászatok között és közben megosztott velem. Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg neki.
Így ez a négy nap elképesztően vegyes érzésekkel telt. Egyszerre voltam nagyon hálás és tett boldoggá mindaz, amit a természettől és a kísérő vadászomtól kapok.
Majd az idillbe keveredett bele, hogy közben olyan dolgokat rontottam el, amikről azt gondoltam, hogy már régen “túl vagyok rajta”.
Tovább nyomasztott, hogy tudtam, hogy a vadásztársaságnak ez az időszak anyailag is nagyon fontos és azzal ha bénázok tőlük is “elveszem” a lehetőséget. Így mindig igyekeztem a legjobb formámat nyújtani de valahogy azt éreztem, hogy ezt most felülről sem akarják, hogy sikerüljön.
Néha azzal nyugtattam magam, hogy talán oka van, hogy “hosszú út” vezet majd a sikerhez. Talán így élhetek majd meg olyan eseményeket, amik egy rövid út esetén lehet, hogy teljesen kimaradtak volna az életemből.
Az érzelmi hullámvasút csúcspontjait a bikákkal való közeli találkozások, az elképesztően tanulságos és jó hangulatú beszélgetések, az állandóan szeles-viharos-esős idő elcsendesedése éppen a vadászat idejére, illetve a malacokkal való találkozás tette ki. A hullámvasút alját pedig egy-egy rosszul kihasznált helyzet adta, ami azóta sem ereszt, nem tudom, hogy fog-e valaha.
De hogy is esett, hogy ez a kis kan malac elesett?
Második nap reggelén még sötétben indultunk el először az erdő szélén a bőgő bikák irányába. Nem hallottunk nagyon sok bikát, de az az 1-2 pont elég is lett volna. A terv az volt, hogy sötétben viszonlyag közelre cserkelünk a bikákhoz és a lövéshez szükséges utolsó métereket majd világosban próbáljuk meg kivitelezni.
Ahogy csökkentettük a távolságot a sűrű mellett vezető úton egyszer csak a hőkamerában disznókat vettem észre.
Egy koca volt az a malacival.
A kis konda éppen mellettünk egy erdőbe bevezető út felé tartott.
Amikor észrevettük őket 40-50 méterre lehettek. Szerencsénk volt mert erősen fújt a szél és a mozgó ágak zaja teljesen elnyomta a közeledésünk neszeit. Odaadtam a kísérőmnek a hőkamerát és ő narrálta, hogy nagyjából mi történik.
Már 15 méterre voltunk, amikor a koca elkezdett morogni és elkezdett lassan távolodni. A malacok egy része követte is de egy másik része nem ítélte meg vészesnek a helyzetet.
Én csak arra lettem figyelmes, hogy fekete foltok mozognak az úton tőlünk kb 10-15 méterre.
Kihúztam az íjat, fixpontba helyeztem majd felkapcsoltam a lámpát.
A zöld fény nem zavarta a malacokat.
Két malac volt egész jó helyen, az egyik szemben állt a másik pedig keresztben. Amelyik viszont keresztben állt az folyamatosan mozgott valamennyit.
Nem akartam kapkodni a lövéssel. Ezzel végül azt értem el, hogy keresztben álló malac testének az első fele takarásba lépegetett.
Addig viszont a másik malac is átfordult keresztbe.
Váltottam célpontot, megkerestem a kívánt helyet és elengedtem a vesszőt.
Sajnos ott a helyszínen a csapáról és a vesszről nem csináltam képet. Ennek az is az oka volt, hogy módjával volt időnk a malaccal foglalkozni, mert tudtuk, hogy a bikák várnak minket (vagy legalábbis mi nagyon várjuk őket).
Kb. 5 perccel később elindultunk a csapán.
Bő volt a vér és a kétoldali tüdőlövést kapott malacot 20-30 méterrel később már birtokba is tudtuk venni.
Nagyon féltem tőle, hogy vadászatunk végére valami kikezdi, ezért felraktuk a malacot egy fára és indultunk tovább a reggeli vadászatra. (Ez lehet felesleges volt, de biztos ami biztos 🙂 )
A reggeli vadászatunk ezt követően sem volt eseménytelen.
Volt egy bika 5-6 tehénnel, amit 15 méterre sikerült megközelíteni. Mi már elfoglaltuk a megfelelő helyet a lövéshez, de nem láttunk át a sűrűn, amiben a szarvasok voltak. Úgy döntött a kísérőm, hogy tehén hanggal fogja közelebb csalni hozzánk.
A hangra először egy ünő érkezett, ami tőlünk 10 méterre elkezdett minket körbe sétálni. Kicsit gyanúsak voltunk neki, de nem mozdultunk, szóval nem riadt meg.
Az egyik szarvastehén viszont nem bírt magával és nagy robajjal ugrott ki a bokrok közül.
Rá néhány másodpercre követte őt a bika is.
Hiába húztam ki időben az íjam, nekünk abból a bikából már csak az emlékek maradtak meg, amiben tőlünk 8 méterre bontakozik ki a zöld függönyből és rohan el megtorpanás nélkül.
Ezek lesznek majd azok a momentumok, amiket a bőgő szarvasok hangja meg fog majd idézni bennem.
Folytattuk ugyan a vadászatot de a bikák viszonylag hamar elhallgattak. Pár órával később pedig az eső is eleredt.
Így már csak egyetlen feladat maradt hátra. Szednünk kellett egy vadmalacot a malac fáról és méltó terítéket készítenünk neki.
Így lett ez a malac az egyik napsugár a felhős hétvégémben, amit sosem fogok elfelejteni.