Arra a vadászatra amit most elmesélek Magyarnándorban került sor.
A Magyar Vadászíjász Egyesületnek éppen tisztújító taggyűlése volt, aminek helyszínét Nagy Zoli vadásztársunk biztosította Magyarnándoron.
Mindazon túl, hogy a gyűlés lebonyolítására a rendelkezésünkre bocsátotta a vadászházat, lehetőségünk nyílt reggel este vadászi a területén.
Utólag is szeretném kifejezni a hálámat a lehetőségért, hogy ott lehettem és vadászhattam.
Minden egy délutáni kimenetellel kezdődött, amit sajnos rövidre kellett fogjak, mert maradt néhány téma, amit szerettem volna még átbeszélni a tagtársakkal.
Ami viszont nagyon tetszett, hogy a szóróhoz a vadászháztól gyalog mentünk ki. Így az esti lesem helyét egy rövid természetjárás is megelőzte.
Azon a délután vad ugyan nem érkezett a szórómra, de a sűrűben hallottam disznót és szarvast is mozogni. Az, hogy én voltam túl izgága, vagy a szél nem volt megfelelő nem derült ki, mindenesetre vad megfigyelés nélkül tértem vissza a csoporthoz.
Én már javában benne voltam a beszélgetésbe amikor visszatért Imre és Bence is a vadászházba.
Bence ekkor tette fel a kérdést, hogy kinek lenne kedve reggel is vadászni?
Őszintén én akkor már 3 napja nem aludtam rendesen, és több órát töltöttem lesen mint az ágyban, de amikor Imre rávágta, hogy “Nekem!” akkor már éreztem, hogy ez egy becsületbeli ügy, szóval jelentkeztem én is.
Este próbáltam időben lefeküdni, hogy végre legalább 5 órát aludjak, éreztem, hogy már kezd nagyon kimerülni a szervezetem. Mondjuk ezzel eléggé party gyilkos magatartást tanúsítottam, de már tényleg alig álltam a lábamon.
másnap reggel
Reggel persze teljesen kipihenve ébredtem 4:30 kor, és szedtem össze mindent amit úgy ítéltem, hogy a vadászatomhoz szükséges lehet.
5:15-kor megérkezett Bence is, és végül egy másik tagtársunkkal együtt elindultunk a reggeli vadászatra.
Imre és én lesvadászat mellett tettük le a voksot, harmadik tagtársunk pedig cserkelt aznap reggel.
Igaz, hogy a cserkelés reggel eredményesebb lehet, de több negatív tapasztalatom volt az idegen helyen reggel cserkeléssel, ezért úgy döntöttem, hogy a “kényelmesebb megoldást” választom.
Nos egy olyan 10 perc gyaloglás után megtörtént az ami már ismerős forgatókönyvnek tűnt.
A kísérőnk Bence megállt, és a sötétben elkezdte magyarázni, hogy merre találjuk meg majd a leseket.
Elmondta, hogy elindulok, megyek kb 400 métert ahol majd balra kanyarodik az út. Ott majd ne kanyarodjak az úttal, hanem egyenesen előre valamivel beljebb lesz egy szóró, afelett egy földön lévő les, és a mellett egy hordó. Ha jó a szelem ott maradjak, ha nem az igazi menjek tovább egy olyan puskás leshez, ami majd egyszerűen az út mellett lesz, majd amikor az idősebb fásból kiérek és helyét egy fiatal akácos veszi át.
Kiderült, hogy Imrének is abba az irányba kell majd indulnia így ketten leváltunk a 4-es csapattól.
Éééééés bekövetkezett amitől féltem….
Imrének elvileg 50 méter után találnia kellett volna egy cserkelő utat jobbra.
Mi ekkor már kb 3-400 métert tettünk meg, és még se a cserkelő utat nem találtuk meg, se az én hordós leshelyemet.
Ráadásul volt is már balos kanyar meg nem is, elég nehéz eldönteni, hogy a balra fordulók közül melyik az ami elég nagy szögű ahhoz, hogy már kanyarnak lehet nevezni.
Így egy 10 perc sötétben, az ismeretlen helyen, az agyagon csúszkálás után Imre visszafordult én pedig mentem tovább egyenesen.
Lehet nem telt el ennyi idő, és a távolság amit megtettünk is sokkal többnek tűnt a sötétség miatt, amiben ugye, hogy nehogy elriasszunk bármit, nem kapcsoltunk lámpát, de én még 10 perccel később kezdtem feladni.
Eszembe is jutott, hogy ismeretlen helyen a sötétbe csúszkálni botladozni általában nem az igazi, és érdemes elkerülni.
Úgy voltam vele, hogyha még 5 percig nem találok semmit, én visszafordulok és kialszom magam…
Nem sokkal később viszont megtaláltam a hordót a sötétben.
Nem túlzok de kb combközép magasságban volt az út megsüllyedve a széléhez képest. Ezen a kis emelkedőn szerettem volna fellépni, de annyira csúszott a talaj, hogy majdnem orra estem, és az íjat is sikerült a földbe állítanom.
Ezt követően próbálkoztam a másik lábbal.
Azzal is megcsúsztam. Mondom, nem hiszem el, csak fel kéne lépjek kb combközép magasságba, de ennyi cuccal nem fog menni.
Ekkor találtam egy drótkötelet a földben. Arra ráállva már meg tudtam vizsgálni a leshelyet. Gondoltam is rá, hogy milyen jól meg van csinálva, hogyha fel van ázva a föld még van valami kis segítség.
Később derült ki, hogy az csak egy gyökér volt 😀 utólag mázli, hogy nem szakadt szét alattam.
Analizáltam a leshelyet, de úgy ítéltem meg, hogy a másik valószínűleg jobb lesz, mert nem igazán láttam a sötétben, hogy hogyan tudnék kilőni az álcaháló mögül.
A puskás lest, nyitható oldallal viszonylag hamar megtaláltam, mert az már tényleg csak 50 méterre volt a hordós lestől.
Felültem és kezdődött a várakozás.
A pirkadat gyakorlatilag eseménytelenül telt. Kezdtem feladni mert már 8 óra körül járt az idő, és láttam, hogy Imre is afelől érdeklődik, hogy meddig tervezek még maradni.
Ekkor láttam meg egy szajkót a szóró melletti fán.
Mivel tudtam, hogy le fog szállni, és akkor már kihúzott íjjal kéne várjam felemeltem az íjam amire persze el is repült.
Viszont akkor vettem észre, hogy a szórón volt még egy szajkó, ami ekkor repült fel a fára.
Ezt követően nem mozdultam.
Reméltem, hogy a szajkó leszáll és olyan pozícióban (pl: háttal) kezd majd csipegetni, hogy rá tudjak lőni.
Ennek viszont az ellenkezője történt, leszállt a szóróra ugyan de velem egyenesen szemben evett. (Valószínűleg ez jobb volt, mintha oldalasan állt volna)
Mivel eddigi tapasztalataim alapján a földön nem sokat tartózkodik a szajkó, cselekvésre szántam el magam.
Kihúztam az íjat, és nagy meglepetésemre nem repült fel a szajkó a mozgásra.
Mivel emlékeztem, hogyan hibáztam egy héttel korábban tudtam, hogy ahhoz, hogy a 27 méterre lévő szajkót eltaláljam tökéletes lövésre lesz szükség. Azért, hogy a testtartásom is teljesen jó legyen, jobban ráfordultam a szajkóra, majd amikor minden összeállt, az elsütésre is figyelve elengedtem a vesszőt.
Láttam a világosba ahogy repült a vessző és azt követően láttam, hogy a szajkó már rugdosódik a szórón. 5 másodperccel később teljesen elcsendesedett.
Fix hárompengés hegyet használva nyak lövéssel tudtam első szajkómat terítékre hozni.
A lövést követően néhány perccel később lemásztam és birtokba vettem a vadat.
Nagyon boldog voltam, hogy sikerült mert szerintem több mint 20 alkalommal láttam már szajkót, és mindig annyira a legapróbb mozdulatra reagáltak, hogy attól tartottam, hogy sosem fog sikerülni egyet sem elejteni. Mindig irigykedve néztem azokat akiknek a kalapja mellett szajkótoll díszelgett. Most viszont én is megszereztem ezeket a gyönyörű kék fekete sávos tollakat.
Mivel a szajkó húsát nem lehet felhasználni, felmerülhet a kérdés, hogy miért is lőttem meg. A szajkó jelenleg dúvadként van nyilvántartva. Populációja növekvőben van és az énekes madarak tojásait és fiókáit is elfogyasztja. Merem remélni, hogy azáltal, hogy ezt az egy életet elvettem az erdő közösségéből sok másik életnek adtam lehetőséget a virágzásra. Ezáltal több védett faj populációjának a növekedését remélem, hogy elő tudtam segíteni.
Mivel nem volt aki képet készítsen rólam, a terítékfotón nem tudtam a szajkóm mellé guggolni. Szóval felvettem és elindultam vissza a vadászház felé.
Az úton visszafelé még szarvas tehenet és fácán kakast is láttam. Akik bár hamarabb vettek észre, hagyták, hogy megpillantsam őket.
Ekkor a napfelkeltében eszembe jutott Saxton Pope néhány mondata:
“The real archer when he goes afield enters a land of subtle delight. The dew glistens on the leaves, the thrush sings in the bush, the soft wind blows, and all nature welcomes him as she has the hunter since the world began”
Ez magyarul megközelítőleg így hangzik:
Amikor a vadászíjász a vadászterületre lép a csodák földjébe lép be. A pára csillog a leveleken, a szellő rezgeti a bokrokat és enyhe szél fúj. A természet üdvözli őt, mint vadászt az idők kezdete óta.
Miután visszatértem a vadászházhoz sor került az avatásomra is. (Itt készíthettem volna rendes teríték fotót, de sajnos a pillanat hevében elfelejtettem) Az avatásomon a házigazdánk Nagy Zoltán, Balog Gábor illetve Nagy Bence vett részt és indítottak vadászataim során további jó kívánságokkal utamra.
Az avatás során teljesen ráfeküdtem elejtett szajkómra, mert azt mondták nekem, hogy az avatás akkor lesz megfelelő, ha az elejtett vad szíve és a vadász szíve összeér.
Ezzel a nappal Magyarnándor is beírta magát a szívembe.
Idő közben megtudtam, hogy Imre meg egy rosszul betekert kampóra akasztotta az íját ami később 4-5 métert esett. Szerencsére nem lett baja. De legközelebb biztos ellenőrizni fogja az előre betekert kampókat.
A szajkó szárnytükréből a kék tollakat külön eltettem magamnak kalapdísznek, a földi maradványait pedig a kertben helyeztem egy kis temetés során örök nyugalomra.
A sírja felett megköszöntem, hogy első szajkómmá vált és ezzel növelte vadászíjász megbecsülésemet. Illetve elmondtam, hogy remélem ezáltal növelnem sikerült az erdők sokszínűségét és populációját. Majd virágokat helyeztünk rá.
Így hát szajkó vadász lettem 🙂 Amiről azt gondoltam, hogy lehet, hogy sohasem fog sikerülni.
Tanulságok
– Amennyiben lehet kerüld el, hogy sötétben indulj el olyan helyre ahol még sosem voltál. Ha lehet nappal legalább nézd meg, mi lesz majd a cél a sötétben.
– Ha előre betekert kampóra teszed az íjad, ellenőrizd, hogy stabilan áll-e a kampó a fában.
– Amikor szajkóra lősz fontos, hogy a lehető legpontosabb lövést add le. Érdemes akár a test pozíciót is igazítani lövés előtt.
– Nem tudom, hogy úgy, hogy a feje búbját láttam nem látott, vagy csak nem érdekeltem, de lehet, hogy ha a szajkó feje búbját látod, tehát teljesen szembe van veled akkor ki tudod húzni az íjat. (Ez nem biztos, mert eddig általában a szemem mozgására is elriadt minden szajkó amit láttam)