Viszont még tavaly láttam a kamerán, hogy néha jár egy nagyon szép bak.
Ettől függetlenül igyekeztem 2-3 hetente (amennyiszer Budapest és Debrecen között ingáztam) szórni kukoricát a földre. Ilyenkor csak ezért mentem ki.
Most fordult először elő velem, hogy már a felvételek nézegetésen közben felgyorsult a szívverésem. Naponta többször eszembejutott, hogy milyen jó lenne, ha találkozhatnék ezzel a bakkal. Bárcsak akkor is kijönne, amikor fent vagyok.
Az esetek nagy részében a kamera felvételeket csak úgy kezeltem, hogy megnéztem, hogy egyáltalán jár-e valami, de hogy fog jönni-e vagy nem, az majd kiderül. Nem kifejezetten volt cél, csak, hogy ha lehet úgy üljek fel, hogy van esély arra, hogy legalább láthatok vadat.
Idén viszont más volt a helyzet…
Körülbelül kétnaponta őzbak vadászattal álmodtam. Újra és újra néztem a videókat a gyönyörű őzbakról.
Közben pedig egy másik új érzés is elindult bennem:
A többiek közül volt aki éppen annál a szórónál vadászott, 2-3 naponta.
Nagyon szeretem ezt a társaságot, és nagyon szeretem azt, hogy úgy érzem bármiben számíthatunk egymás segítségére. A közös munkában való részvételre pedig már nem egyszer volt példa. Éppen ezért senkinek nem szerettem volna beleszólni abba, hogy ki hova menjen vagy ne menjen. Azért sem, mert bár főleg én etettem a kettes szórót, van még több a területen és tudtam, hogy azoknak pedig más viseli gondját. És ha szeretném nekem is lehetőségem lenne azokon vadászni. Szerettem volna és szeretném ezt a jövőben is megőrizni.
Sajnos a probléma nem oldódott meg. Így viszont elővettem a tartalék íjamat.
Hát ezt most nem is részletezném, de a lényeg a lényeg, hogy nulláról kellett beállítsam, mert a kifutót is lecseréltem, az irányzékot is, hangolni is kellett, ráadásul ehhez sokszor a göböt kellett feljebb-lejjebb kötni.
Azzal nyugtattam magam, hogy ha mégis sikerül vadat elejtenem, akkor az a technikai hozzáértésem is bizonyítja… (Utólag még szerencse, hogy nem adtam el eddig ezt az íjat 😀 )
Elérkezett a csütörtök, végre vége a munkának, irány Budapest.
Beállítottam az ébresztőt jóval a napfelkelte elé, mert még 50 perc autózás volt köztem és a les között. Éjszaka pedig arra keltem fel, hogy villámlik, ijesztően dörög az ég és szakad az eső… Csörgött az óra, ekkor még erősen zuhogott…
Hát sajnos, a nagypénteket nem magának választja az ember, szóval eső ide vagy oda hajrá! Ráadásul most csak 2 napom lesz a vadászatra, mert utána családi ünneplésen lesz jelenésem.
A szórónál sajnos beigazolódott a sejtésem. Egy szem kukorica sincs rajta.
Óvatosan közeledett, mielőtt kilépett volna a bokrok takarásából még körbenézett és megállt. Ez sokat segített nekem, mert már úgy vert a szívem és gyorsult a légzésem, hogy tudtam, hogy így nem tudnék rendesen lőni. Próbáltam mélyeket lélegezni és kicsit benttartani. Ezzel valamennyire sikerült kitisztítanom a fejem.
Lassan közelebb lépkedett és a kiszórt kukorica és köztem félúton kezdte el egy bokorról csipegetni a leveleket úgy, hogy egy belógó vastagabb ág kicsit még a fejét is takarta. Kihúztam az ekkor már kézbe vett íjamat és próbáltam tudatosan végrehajtani a lövést.
