Menyasszonyom csajos délutánt tervezett tartani a testvéreivel. Én nem éppen szomorúan vettem tudomásul, hogy rendben, akkor én aznap délután vadászni fogok. Éreztem viszont, hogy ezt a lehetőséget ki kéne használjam csapatépülésre is, mivel nem én leszek az egyetlen kirekesztett.
A vadászatról nem igazán szerettem volna lemondani, ezért félve megkérdeztem Balázst (aki menyasszonyom nővérének a párja), hogy nem lenne-e kedve aznap délután kiülni velem vadászni?
Nagyon megörültem, amikor úgy láttam, hogy érdekelné a dolog és szívesen tartana velem!
Sejtettem, hogy hová szeretnék kiülni, de előtte egy többet vadászó társammal Árpáddal konzultáltam, hogy mik a tapasztalatai a területen.
Megerősített abban, hogy annak a helynek a közelében ahová szórót készítettem, sötétedés közeledtével 8-10 őz szokott kiváltani. Az, hogy a szórót mennyire érintik vagy nem, nem tudta, de ez elég jó előjel volt!
Én készültem a közös vadászatra lessátorral de hoztam egy mászólest is (a saddle mellé).
Balázs természetesen időben érkezett. Amikor megláttam, hogy terepmintás nadrágban van tovább fokozta az örömöm 🙂 Huhh… Igyekezett! Szuper! (Bár még valószínűleg nem tudja mi a különbség a terep és álca minta között, de hát nem is elvárható 🙂 )
A kabátot lecseréltük néhány kevésbé susogós felsőre, adtam még egy maszkot is majd egy gyors eligazítás után irány a szóró.
Balázs bár először próbálta ki a famászó lest gond nélkül pár perc alatt feljutott vele a lombkoronába. (Igaz ez a fa már jól elő volt készítve, de akkor is úgy tűnik, hogy tehetséges 🙂 )
Miután elfoglalta a helyét én is nekilendültem.
Első létra fel, az íjat kikötöttem magamhoz, a hátizsákot pedig fenn hagytam a hátamon, és utána másztam az egy létrás módszerrel.
Direkt nem öltöztem még fel az elején, ne izzadjak bele a ruhába már vadászat előtt.
Elhelyezkedtünk, ahogy kell és vártuk a naplementét.
Közben magyaráztam, hogy amikor látjuk a vadat, mikor mozduljon és mikor ne. Mit lőhetünk és mit nem. Illetve, hogy hogyan változott meg a terület és az őz mozgása a kukorica betakarítása óta.
Természetesen készülődés közben leejtettem a tárat a vesszőkkel. Ekkor már éreztem, hogy megérte megvennem ezt a GriGri+ -t amivel átkötés nélkül tudok ereszkedni.
Így szerencsére pár perc múlva már ismét a helyemen lehettem a bénázás ellenére is.
Először általában 1-1 szajkó szokott megjelenni a kukorica fölötti ágon (és vesznek észre azonnal). Most viszont egy sem érkezett.
Kisebb énekes madarak viszont így is színessé tették azt a pár órát ami a szürkület előtt maradt nekünk. Ez az idő volt a nyugalom és a gyönyörködés ideje.
Ahogy viszont telt az idő egyre több mocorgást hallottunk magunk körül.
Először egy suta érkezett egy bak gidával és majdnem áthaladtak a fa alatt, amire felmásztunk. Viszont a suta már tapasztalt lehetett, vagy egyébként sem tervezték a szórót látogatni, de egy darabig közeledtek, majd végül mégis csak visszafordultak.
Bár nem volt meg az a nagyon közeli, “Nézd ott vannak az őzek!” élmény, de mégis úgy gondoltam, hogy ha mára ennyi jut, azt már nem lehet felróni, hogy “Nem történt semmi”.
Később még szintén szép világosban egy bak ment át az erdősávon, amiben ültünk. Őt is meg tudtuk nézni, bár túl közel ő sem volt hozzánk.
Kezdett egyre jobban szürkülni és megtapasztalhattuk a “hangok játékát” is. Egyre több helyről lehetett hallani mocorgást. Azért, hogy a távolabb mozgolódó őzekből láthasson valamit, odaadtam Balázsnak a hőkamerát.
Távolabb 4-5 őz ment a vizes részből a mezőgazdasági területek felé, amiből az egyik, az utolsó a szóró felé fordult.
Erős volt már a szürkület, viszont amikor a szóróra ért a sutagida még láttam én is.
Kihúztam az íjam, céloztam, úgy láttam, hogy keresztben áll, bár lehet kicsit srégen volt mégis, majd elengedtem a vesszőt.
Menet közben vagy az őz fordult bele (miközben eldöntöttem, hogy lövök és ténylegesen elengedtem a vesszőt), vagy elrontottam a lövést, de az őz hátsó felét találtam el felülről. A világító nock miatt jól láttam, hogy pontosan hol is van a vessző.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a lövést követően a két hátsó lába lebénult és nem tudott már elmenekülni. Így egy másik vesszőt már a vitális zónába tudtam juttatni.
Miután lemásztunk, megadtuk a vadnak neki járó tiszteletet.
Sajnos a lövésem nem volt éppen tankönyvbe illő. Vagyis talán mégis láttam már ilyet egy tankönyvben. Úgy emlékszem az volt alá írva, hogy “Na ide, nem szabad lőni”. Így sajnálatomra nem azt a forgatókönyvet tudtam bemutatni, amiben egy jó lövés után pár méteren belül elcsendesedik a vad, viszont annyi szerencsém mégis volt, hogy nagyon rövid időn belül jóvá tudtam tenni a hibámat.
A gyenge befejezés mellett is viszont úgy gondolom, hogy sikerült egy életre szóló közös emléket szereznem Balázzsal. Benne famászással a lombkoronába. Nyugalommal és madárcsicsergéssel a naplementében, és fülben dobogó izgalommal, amit a közelítő majd szórón megejelnő őzeknek köszönhettünk.
A vadászat úgy gondolom akkor lett igazán teljes, amikor másnap a közös ebédnél ettük meg a hátszínt, amihez fokhagymás-tejfölös szószt is készítettünk és mindenki finomnak találta 🙂
A gyengén sikerült lövésen kívül csak azt sajnálom, hogy az őz mellett nem készítettünk olyan fényképet, amin mindketten rajta vagyunk.
Ennek természetesen az az oka, hogy még az is ünnepnap számba megy, ha nekem sikerül elejteni valamit. Az, hogy ezt az élményt meg tudjam osztani mással az még ritkább 🙂
Az már csak hab a tortán, hogy másnap, amikor visszamentem ellenőrizni a szórókat és megnézni a kamerák képeit láttam, hogy azon a szórón, amin ültünk kb másfél hete egyetlen egyszer sem volt őz.
Talán Balázs hozhatott valami szerencsét is magával.